Tegnap, szeptember 29-én este, az Aradi Szépművészeti Múzeum kiállítótermében nyílt meg Részegh Botond csíkszeredai képzőművész Loss of Soul, Lélekvesztés című festménykiállítása. A nagyszámú tárlatlátogatók előtt Adriana Oprea művészetkritikus és Böszörményi Zoltán író méltatta a kiváló fiatal művész kiállított munkáit.

A lélekvesztés szimbólum, rituális alámerülés a szakralitásba, a lélekszilánkok megmentése, felhozatala a valós világba. Több ezer éve talán a sámánok voltak a legavatottabbak erre az utazásra. Részegh Botond szellemi világa is erre az egyfajta keresésre, alámerülésre késztet. Párhuzamos világokat, a valósat és az irreálisat, a Jung-féle kollektív tudattalant vetíti képzeletünk vásznára. Az érzékelés, a tárgyaktól való elvonatkoztatás, az empirikus léttől való elidegenedés rivaldafényeit gyújtja fel a fantázia színpadán.

A végtelen univerzumot beutazó ősanyag intuitív lenyomatai Részegh Botond festményei. Illúziótlan, itt-ott sötét árnyalatokban megjelenő, képlékeny világ tárul elénk, medievális rácsozatú ablakszögből láttatja velünk a gondolatközi teret. Máshol az enyészetbe hajló, fekete szemgödreivel alaktalansághoz, rituális maszkhoz hasonló révület a festmény középpontja.

Hangsúly és élmény épít hidat az álom és a félelem szakadékai felett. A psziché autonóm része lesz a falakból kileső alakok fél arca, ahol a szem a dimenziót fürkészi, továbbgondolja a csonka gondolatot,  sejtelmet gyöngyöz.

Azokban a munkákban, ahol a derű, a remény fehérbe hajló színei építkeznek, a nyugalom, az egyensúly fényei tündökölnek. Megcsillannak az intertextualitás páraoszlopára vetített álomszilánkok.

Részegh Botond nyugtalansága, állandó mozgása, belső türelmetlensége, lángolása mindenütt jelen van alkotásaiban. Sugallatai az expozícióban, a vörös  és a zöld, a rózsaszín és a kék permeteiben, csíkjaiban, áthallásaiban, rezgéseiben hatnak ránk. A figyelem előterében a csillanások nem díszítő elemek, hanem tudatalattink lenyomatai, belső átalakulásunk jelei. A kétségbeesés látnokai térbe fúródott kövek, az idő rácsai mögül kikandikáló derű. A lélek intimitása, szárnyalása.

Titkokat rejtegetnek Részegh Botond festményei. Alakzatokat, melyek a belső forrongás vetületei. Intarziák a végtelen galaxisában, a csend pihentető, de ugyanakkor kétségbeejtő redőiben. Változások, átalakulások a formális rendben, ahol nem nyugodhatunk meg, nem állhatunk meg egy pillanatra sem, csak tobzódhatunk ebben az örök, a beteljesülés felé igyekvő sóvárgásban. 

Böszörményi Zoltán