Nem tudom, a többi férfi hogy van vele, de én ahogy kinőttem a pólyából, máris utáltam vásárolni, illetve „shoppingolni”, ahogy manapság mondani illik.

Eleinte még elviselhető volt a dolog, részint mert nem voltak nagy igényeim, részint nem volt miben válogatni a boltokban. Napközibe, iskolába eleve rendkívül elegáns uniformisban jártunk, de ha jobban meggondolom, a délutáni öltözékünkben sem volt jóformán semmi különbség. Ugyanolyan mackónadrágban és tornacipőben rohangáltunk fel-alá a tömbházak között, egyikünket sem öltöztették a legutolsó párizsi divat szerint.

Dacára mindennek, néha mégis indokolatlanul korán felparancsoltak az udvarról, villámgyorsan lecsutakoltak, és elrángattak cipellőt, kabátot venni. Ekkor éledt fel bennem ez a mérhetetlen ellenszenv a ruhaneműk beszerzésének kálváriája iránt...

Hogy a fenébe ne, mikor annyi fontosabb dolgom lett volna. Lábbelipróba közben folyton azon járt az eszem, hogy most mindenről lemaradok. A többiek nélkülem kergetik meg a szomszéd utcabeli kisebb kölyköket, majd vakarodnak a nagyobbak elől, nélkülem mennek el az árokpartra piócát fogdosni, vagy nyári almát csórni. Mindezt egy idétlen ünneplő cipő miatt...

Mire kamaszodni kezdtem, már más szelek fújtak. A szép egyenruha eltűnt a múltban a kenyérbonnal és a tejesüveggel együtt, muszáj volt követni a divatot. S ha az emberfia nem akart a kiközösítettek szomorú sorsára jutni, bizony el kellett menni vásárolni néha.

Választék akkorra bőven volt, sorban nyíltak a butikok, divatüzletek és a piacon is egymást érték az árusok. A probléma más formában jelentkezett. Mégpedig abban, hogy jó anyám úgy találta, egy 13-14 éves suhanc nem alkalmas arra, hogy egyedül vegyen magának ruhát, mindenképpen velem akart jönni.

Mi az, hogy akart, jött!

Rögtön az első ruhás üzletben ott volt az a két kedves osztálytársnőm, akik mindenkinél szebbnek, okosabbnak, és főleg felnőttebbnek képzelték magukat. Lesújtó pillantásuktól kísérve támolyogtam be a próbafülkébe átkozva a sorsot, hogy ezeket is pont most rángatta ide a görcs.

A következő áruda előtt tobzódtak haverok, köztük a legnagyobb pofájú, aki senkitől sem félt. Naná, hogy hetekig hallgathattam, hogy én egy kis pisis vagyok, mert anyámmal járok vásárolni. Nem mintha ők nem az anyjukkal jártak volna, csak ők nem buktak le.

Mintegy megkoronázva a megaláztatásaimat, aznap még a találkoztunk a kislánnyal is a hetedik B-ből, aki tetszett nekem. Nem csoda tehát, hogy nem tudtam őszintén örülni az új pulcsimnak, pedig pont olyan volt, mint azé az énekesé a tévében.

Életem egy következő szakaszában már kellemesebbnek ígérkezett ez az egész hercehurca. Mikor a párom úgy találta, hogy a ruhatáram némi frissítésre szorul (szerintem túl gyakran találta úgy), nekivágtunk kettesben.

Kézen fogva, büszkén, boldogan indultunk el a napsütésben, mert akkor még nem tudtam, hogy minden egyes ajtón, ami mögött textilből készült dolgokat árulnak, be fogunk térni. Én már a harmadik után halálosan fáradt voltam, a kedves pedig csak akkor kezdett bemelegedni.

Minden egyes darabot, ami tetszett neki, hozzám mért, vagy felpróbáltatott velem. Közben folyamatosan okított: most ez a trend, az tavalyelőtt volt divat, ez a farmer tökéletesen áll rajtad, az a póló megy a szemedhez, mit számít, hogy piros a pulóver, csak még ezt az egy inget szívem, aztán megyünk, és így tovább...

Nem panaszkodom, hiszen az egész napot a szeretett lénnyel tölthettem. Csak épp estére a végkimerültség határához értem, lekéstem a meccset és nem maradt egy vasam sem.

Manapság másképp mennek a dolgok. Gyakorló agglegényként a lehető legritkábban vetemedek vásárlásra. Mikor már nem tűr halasztást az ügy, várok még két-három hetet, végül rászánom magam.

Elvágtatok a legközelebbi ruhás üzletig és rekord idő alatt megveszem, amit feltétlenül muszáj. Ilyenkor a különös mondatok hangzanak el néha: „Kézcsókom, abból a pólóból a próbababán kérnék négy darabot.” Vagy: „Van ez én méretemben abból a sötétkék ingből?” „Mekkora a méreted?” „Mit tudom én?!”

Ha néha férfi elárusítóba botlok, tényleg nagyon hamar megy. Ide adja amit kérek, kifizetem, oszt' jó napot. Ezzel szemben a hölgyek kedvesen, előzékenyen próbálnak a segítségemre lenni. Bármit szeretnék, egyből hatot vesznek elő belőle, aztán mikor felpróbálom, rögtön az elsőről kiderül, hogy mintha rám öntötték volna.

Az alkatommal viszont valami baj lehet, mert borzasztóan gyorsan változik. Vagy lötyög rajtam a gönc, mikor hazaérek, vagy másnapra kihízom...

Nemrég egy kedves barátném felvilágosított, hogy téli cuccot az ünnepek után, az évszak második felében érdemes venni. Mostanra ugyanis jelentősen leárazzák, nehogy a nyakukon maradjon. Nosza, mondok, itt a ragyogó alkalom, hogy egy pofás bakancsra tegyek szert, ha minden igaz jövőben is lesz tél, sőt még ennek se látni a végét.

Elballagtam a legalkalmasabb szaküzletig, s kiválasztottam az ízlésemnek megfelelőt. Elégedetten konstatáltam, hogy a nagyobbik szám valóban vastagon át van húzva, alatta egy jóval kisebb, tetszetősebb van feltüntetve.

Vidáman elsasszéztam a pultig, végighallgattam, hogy miféle kiegészítőket ajánl hozzá a kedves kasszás kislány, megvártam, míg bepötyögi a gépbe, aztán döbbenten hallottam, hogy a címkén jelzett összeg csaknem dupláját kéri tőlem.

Zavartan kérdeztem, hogy mire véljem a dolgot, mire elnézően mosolyogva közölte: „Rosszul tetszett nézni, az az ár bolgár lévában van, a lejes árát itt alul írja.”

Visszakozni már nem akartam, szomorúan oda adtam a pénzt és majdnem teljesen kiürült zsebbel hazakullogtam.

Közben a lelki szemeimmel láttam, ahogy valahol Szófiától délre egy bulgáriai kisvárosban Vladiszlav komoran ül a cipőboltban, és azon töpreng, hogy honnan szerezzen lejt, ha akciós sosont akar vásárolni magának...