Zsidó Ferenc Huszonnégy című blokkregényét mutatták be kedd délután a városi könyvtárban. A jó hangulatú találkozón sok mindenre fény derült: nem csak a regényből kaptunk ízelítőt, hanem az író tíz éven át tartó alkotási folyamatából is. A szerzőt Bálint Tamás pályatárs faggatta legújabb könyvéről.

Zsidó Ferenc rögtön az elején arról beszélt, miért is lett könyvéből blokkregény, ami tulajdonképpen novellafüzér is lehetne, hiszen a fejezetek egy tömbház lakóinak külön kis életét mutatják be.

Mégis egészként áll össze a könyv, bár látszólag a lakóknak nincs sok közük egymáshoz, mégis összefonódik a sorsuk. Mindenki be van zárva a maga kis ajtója mögé, de minden blokkban ott vannak a láthatatlan csápok, amelyek – mint a betonvas – tartják egyben ezt az egész kócerájt.

Bár a nagy szomszédolás ideje lejárt, valahol mégis közük van ezeknek az embereknek egymáshoz, tudnak egymásról.

Azt a pszichózist szerettem volna megírni, amit a blokk létrehoz bennünk, nyilván, valamennyire a saját élményeimet is beleírtam, de igyekeztem minél több anyagot gyűjteni. Az volt a célom, hogy minden blokkos valahol magáénak érezze a történeteket, felismerje, hogy székelyföldi, tipikusan kisvárosi tömbházban játszódnak az események.

A székelyföldi kisvárosok paneljeit a faluról beáramlók töltötték meg, akik megpróbáltak kialakítani egy új identitást, az ötvenáras birtokról beköltözve az ötven négyzetméterre ki kellett találniuk valami újat, ami nem volt egyszerű.

A szerző negyedikes korában került be a betonrengetegbe, önfeledt játék és móka volt számára a blokklét, s gyerekfejjel ő is kipróbált mindenféle gyerekcsínyt, amit a blokkos gyerekek kivétel nélkül mind megtettek. Ilyen volt például a lépcsőházi köpködés, az emeletről az alsó szint korlátját kellett eltalálni, majd türelmesen várni, ki tenyerel bele a nyáltengerbe.

A könyv főhőse egy önmagával meghasonlott, kiégett újságíró, aki azt tervezi, nem holmi pitiáner cikkecskét ír ezután, hanem valami nagyot, maradandót alkot. Hazafelé tartva megáll a lépcsőház előtt, ránéz a közösköltség-listára és örömmel nyugtázza, hogy neki nincs tartozása, nem úgy, mint másoknak. Számba veszi a lakrészeket, továbbá a lépcsőházat, a szárító-biciklitartót, a padlást és a pincét, amely összesen huszonnégy külön térből áll. Elhatározza, hogy huszonnégy óra alatt bejárja, „letapogatja” a tömbházat.

A székelyföldi kisember sajátossága, hogy ha megkérik, meséljen magáról valamit, egyből a szomszédját kezdi el osztani. Úgy gondolja, vele semmi érdekes, különös, említésre méltó nem történik soha, így múlik el az élete.

A szerző mégsem elégedik meg a monoton hétköznapi életképpel, megpróbál mélységeket találni a semmi kis életekben is. A stílus, ahogyan a szereplők mesélnek, megmutatja, hogy kivel is áll szemben az olvasó. Többségében nem mutatnak meg magukból sokat a szereplők, inkább hárítanak.

Zsidó Ferenc – mivel nem célja a botránykeltés – bevallása szerint tudatosan nem írta bele magát vagy személyes élményeit a könyvbe, teljesen átírta az önéletrajzi elemeket is, fontos volt, hogy székelyföldi kisvárosok minden embertípusából kerüljön be egy a könyvbe, az egyszerű munkástól az értelmiségiig, az újgazdagtól a szélhámosig, politikustól a művészig, a részegestől az elváltig, a megcsalttól a megcsalóig…

Ugyanakkor egyre nagyobb távolságot tart a narrátor és a főszereplő, Vajda Gergely között is, aki végül rájön, nem találta fel a spanyolviaszt, hiszen a blokkregényt maga az élet írja.

A szerzőhöz a huszonnégy lakrész közül a folyosó áll a legközelebb, hiszen amint fogalmazott, a lépcsőház átmenet a kint és bent között, a háromemeletnyi lépcsőházban összegzi gondolatait, itt, az ajtón kívül rakja le problémáit, és megtisztulva lép be a lakásba.

A Gutenberg Kiadó gondozásában megjelent 407 oldalas könyvet megtalálhatják a könyvesboltokban.