Másról akartam írni, de nem megy. Itt és most úgy érzem, minden várhat. Mert ki tudja, hányadszor élem át azt a kisebb csodát, hogy harminchét kilométer és két-három óra alatt gyermekek és felnőttek agyában, lelkében micsoda változások mehetnek végbe. Tizennégy éves lányokkal, kézilabda utánpótláscsapattal és a szüleikkel járjuk a héten Erdélyt, és amikor Székelyudvarhelyre indulva Parajdon azt találtam mondani, a távolság alig negyven kilométer, egy itteni barátom utánozhatatlan székely bölcsességgel jegyezte meg: annyi, de elfér benne egy világ.

El bizony. Mire túljutunk a korondi népművészeti és giccs kirakodóvásáron, átgurulunk a Kékestetőnél magasabban fekvő, de a Hargita mellett szinte dombnak számító Kalondán, leereszkedünk Farkaslakára, Tamási Áron sírjához, a két cserefa – az itteniek így nevezik a tölgyet –, tövébe, Szejkén felkaptatunk a tizennégy székely kapun át Orbán Balázs nyughelyéhez, már legalább a tizedik szájból hallom: ide egyszer mindenkinek el kell jönnie.

Tizenöt éve kísérek sportolói küldöttségeket, társaságokat e tájra. Azért is különösen tanulságos ez a szellemi és lelki kaland, mert nem – ahogyan otthon automatikusan hadarják e jelzőket – irredenta, soviniszta, fasiszta osztagokkal jövünk, tankokon, nem hozunk magunkkal cölöpöket, hogy leverjük, visszaállítsuk az ezeréves határokat, hanem mindenféle sportoló és szerzet megtalálható közöttünk. Reprezentatív a minta. Az egyiknek halvány fogalma sincs erről az egészről, Trianonról, a Szent István-i Magyarországról, az elcsatolt részeken a kisebbségi sorsról, nem is érdekli, a másik már hallott róla, szerinte túlságosan is sokat, és nem titkolja, hogy el kellene már felejteni ezt a lassan száz éve tartó „nyavalygást”. Aki azonban csak egyszer is megadja magának az esélyt, hogy személyesen győződjön meg arról, amiről addig hatszáz kilométer távolságból alkotott ítéletet, az sokat nyer.

Németh András még a Ferencváros női kézilabdacsapatának az edzőjeként látogatott el 2002-ben Udvarhelyre és környékére, nos, rá igazán nem jellemző, hogy minden apróságtól felhorgadó, tűzbe jövő ösztönlény, de ekképpen értékelte az itt töltött hetet: aki először jön Erdélybe, az úgy megy haza, hogy más ember lett.

Tavaly nyáron ugyanezt élte át az utódja, Elek Gábor is a sepsiszentgyörgyi Fradi-tábor után. A legnagyobb döbbenet azonban a veszprémi fiúkon lett úrrá, még 2003 tavaszán, amikor sikerült őket egy bemutató mérkőzésre Székelyudvarhelyre csábítani. Az éjféli érkezés ellenére több százan várták Éles Józsiékat a Küküllő Szálló előtt, Zdravko Zovko tréner nem hitt a fülének, és kétszer is megkérdezte: tényleg magyarul beszéltek itt mindenkivel? Hát persze, magyarok – feleltem, ő pedig azzal reagált, ezt régen, otthon, az iskolában nem egészen így tanulta.

Tucatjával sorolhatnám a hasonló példákat, de ennek az írásnak nem a keserédes, az éji homályba veszett dicsőségünk felemlegetése a célja. A passzív romantikán túllépve a jelen miatt fontos és üdvös, hogy az udvarhelyi sportcsarnokban azzal fogadnak bennünket, amikor betoppanunk az U14-es lányokkal: kár, hogy nem jöttünk egy nappal korábban, találkozhattunk volna Hajdu Jánossal és Mocsai Tamással.

A Nemzeti Kézilabda Akadémia, a NEKA szakmai vezetői ugyanis a helyszínen tekintették meg a korosztályos román bajnoki döntőt, tartalmat adva ezzel a boglári intézmény nemzeti jelzőjének. Hisz elképesztő merítési lehetőséget kínál e régió kézilabdában is; Ilyés Ferenc édesanyja, Miklós Magda még kényszerből a román válogatott klasszisaként lődözte a gólokat, többek között a magyar kapuba is, a fia bezzeg már a mi csapatunkat erősítette, amiként a szintén a székely anyavárosból indult Bartók Csaba is. Ha e mai történelmi lehetőség már harminc éve előállt volna, Sterbik Árpád valószínűleg nem jugoszláv, szerb és spanyol válogatottként védi végig a pályafutását, de ezen már kár borongani.

Visszatérve a mába és Erdélybe, gondoljunk csak Miklós Editre, egyetlen világszintű alpesi sízőnkre, vagy Kercsó Árpádra, aki magyar hokispalánták generációit nevelte fel. Egyikük a csíki, másikuk a gyergyói medencéből származik, a hajdani Magyarország két leghidegebb vidékéről, ahol a természetes jégtakaró a kissrácoknak hónapokon át biztosította az edzési lehetőségeket, miközben a budapesti kölykök még márciustól novemberig csak a betonon szaladgálhattak, imitálva a hokit.

Ha másért nem, pusztán a fentiekért érdemes lenne megismerni a trianoni határokon túli világot, ami ennél természetesen ezerszer, milliószor többet ad. Csak a sport keretein belül maradva is.

Egy-egy hazai héroszunknak azért is érdemes legalább egyszer elzarándokolnia a Székelyföldre, mert ezáltal önmagáról, saját küldetéséről, felelősségéről is többet tud meg; annyit feltétlenül, hogy győzelmeivel hány, más országban élő honfitársának, hívének szerez örömet, teremt újabb és újabb, láthatatlan, mégis eltéphetetlen kapcsokat.

Farkas Ági például a 2000-es, romániai női kézilabda Európa-bajnokságon álmélkodott rendre azon, hogy akik a Ramnicu Valcea-i lelátón utánozhatatlan, zárt magánhangzóikkal harsányan biztatják őket, azok bizony mind egy szálig háromszéki, hargitai magyarok. Amikor aztán a Bukarestben megnyert Eb-arany után ezek a szurkolók oda akartak jönni a válogatott buszához, ám a helyi rendőrök sorfalán nem juthattak át, Ági leszállt a buszról, tolmácsot kért, és azt mondta: ők is felszállhatnak, hozzánk tartoznak. „Fari” azóta tehet bármit, róla ezek a képek, ezek a szavak maradtak meg azokban a fiúkban.

Gyurta Daninak sem elsősorban a londoni diadaláért hálásak, hanem azért, mert tizenötmillió magyarnak ajánlotta őket. Három éve Imre Gézát volt alkalmam az első erdélyi útján elkísérni; ültünk a Kis-Küküllő partján, egy teraszon, bámultuk az éjszakai égboltot – az otthoni szmogban nem is sejtjük, mennyi csillag ragyog odafenn –, és azóta Gézával sem találkoztam úgy, hogy az a hét szóba ne kerülne.

Az itteniek pedig megismertek egy addig csak a tévében, jobbára sisakban látott, elérhetetlen bálványt, akiről rögvest kiderült, hogy valamiért ugyanúgy bepárásodik a szemüvege, mint az egyszerű földi halandóknak, ha ötven fok feletti pálinkát itatnak vele. Az sem véletlen, hogy a Honvéd vízipólósai tavaly után az idén is visszatérnek Parajdra, mert ahogyan azt a háromszoros olimpiai bajnok Kiss Gergő kibökte: ötször volt Ausztráliában, ide viszont jöhetett volna már előbb is.

A fenti érzések, hangulatok, képek közös nevezője egy megállapítás: napjainkban a sport a leghatékonyabb, a legkiválóbb eszköz ahhoz, hogy a „haza a magasban” emelkedett eszméje a hétköznapok gyakorlatában érvényesüljön. A magyar csapatok, válogatottak nemcsak remek játékosokkal, hanem szurkolókkal is erősödhetnek, nekik is külön ösztönzést adhat e korábban nem ismert ragaszkodás.

Nem is kell ezt túlbeszélni, túlírni. Időm sincs nagyon rá, mert indulunk a pesti kézis lányokkal Kénosba, az esztenára, a havasi legelőre, meg ha minden igaz, bivalyt simogatni.  Három napja még nem is értették volna ezt a mondatot.

De rájuk is érvényes Németh András igazsága. Újabb három nap múlva más emberként fognak hazatérni.

(megjelent a Nemzeti Sportban)