Kezdjük az összegzéssel: még mindig van mit csiszolni a rendszeren, de az online sorszámfoglalás sokat lendít a dolgon. Majdnem bepisiltem, de sikerült jogosítványt cserélnem.

Utazzunk vissza tíz évet az időben. Nyugi, pillanatok alatt kilyukadunk a mánál. Románia Európai Unióhoz való csatlakozásakor úgy döntöttek valakik Brüsszelben, immár a sokat szenvedett, derék román nép is megérdemel annyit, hogy legalább a jogosítványa legyen európai, ha már annak megszerzéséhez rögös balkáni út is vezet. Persze utóbbiról fogalma sincs Brüsszelnek, vagy legalábbis nem érdekli őket, tény, az ukázt Hargita megyében tartották be a legtöbben, valóságos roham indult a Hargita Megyei Gépjárművezetői Engedélyeket Kibocsátó és Jármű bejegyzési Közszolgálat ellen. (Hiába, a székelyek mindig is szófogadó katonák voltak, kivéve, amikor lázadoztak kicsit.)

Hajnali sorbanállás az egykori Flora vendéglő előtt Csíkszeredában, tülekedés, anyázás a bodegaszagúról izzadságszagúra átváltott helyiségben, de sokszor így is csak a deszkurkörecebbek jártak sikerrel, no meg azok, akik némi pénzbeli ellenszolgáltatás fejében „intézkedtek”a rászorultak érdekében. Sokan azonban dolgavégezetlenül tértek haza, hogy aztán másnap újra megpróbálják bevenni a közszolgálat magos várát.

Az európai jogosítványokkal egy baj van: tíz évig érvényesek, akárcsak a nem európai jogsik. Az idő valósággal repül, a tíz év hipp-hopp lejárt, így újraindult az offenzíva a Flora vendéglő, akarom mondani az engedélyeket kibocsátó közszolgálat ellen.

„Ezt írd meg!!!”

üvöltött múlt héten a telefonba egy ismerősöm, s hiába magyaráztam, hogy hamarosan megírom majd saját tapasztalataimat, örök harag, szalmakalap ízű hangon, igencsak feldúlva közölte, hogy akkor ő kihívja a Pro Tv-t, „s azok bémondják, ne búsulj semmit.”

Annyi azonban kiderült, hogy nem, nem Csíkban próbál épp szerencsét kétszázadmagával, hanem Udvarhelyen. Egyébként szintén kétszázadmagával.

Aki udvarhelyi, az Udvarhelyen kell nekivágjon a friss, még európaibbb jogsi megszerzéséhez vezető útnak, melynek legelején a családorvos található.

Bejelentkezés, némi várakozás, az ember kap egy kis nyomtatványt, fizet 25 erős lejt, s máris mehet a Templom utcai szakorvosi rendelőbe.

Sok jó ember kis helyen

Így tettem én is az Úr 2017. évének február tizenötödikei napján, merthogy én is azok között voltam tíz évvel ezelőtt, akik – nem kevés mazochista hajlamról téve tanúbizonyságot – képesek voltak tülekedni, csak azért, hogy szót fogadjanak, „európaiasítsák” hajtási engedélyüket. Megjegyzem, Teleormanban vagy Giurgiuban magasról tojtak az Unióra (akkor is), vígan vezették tovább a régi jogsikkal a bolgár rendszámú autókat.

A nem profi sofőröket fél egytől fogadják a családi házból átalakított „egészségügyi centrumban”, de milyen az ember, fél órával hamarabb odamegy, nehogy lekéssen valamiről. (Érdekes módon ez az iparkodás leginkább csak az ügyintézésnél tör ki az udvarhelyiekből: ha élne a mozigépész – s egyáltalán, lenne mozi Udvarhelyen – még mindig negyed kilencre járna be dolgozni, hogy elindítsa a nyolckor kezdődő filmet, úgyis arra gyűl be a nép).

Kedves hölgy vette át a dossziékat, majd közölte, egyre menjünk vissza, „addig úgyse lesz itt semmi sem.” Én a Pávakert felé vettem az irányt, a gyanakvóbbak maradtak, nehogy csak azért küldtek volna el, hogy közben a „procisokat” sunyiban kiszolgálják... Egyébként volt ilyen is, az ott eltöltött bő három és fél óra alatt egyetlen személy, vagy legalábbis ennyit sikerült minden kétséget kizáróan beazonosítanunk.

Említettem, hogy a szakorvosi rendelőknek egy valamikori takaros, családi ház ad otthont, melynek gazdája valószínűleg nem szervezett bálokat, táncmulatságokat otthonában, legalábbis erre utal az egérlyuknyi előszoba, illetve az ennél csak kicsivel nagyobb orvosi rendelők, valamikori szobák. Ebben a környezetben kell elképzelni kétszáz, semmitől vissza nem riadó udvarhelyszékit...

Fél óra tülekedés után úgy éreztem, ha nem lennék újságíró, azonnal hívnék egyet a helyszínre, egy óra múlva pedig már azt néztem a telefonom névjegyei között, megvan-e még a Pro Tv tudósítójának a száma...

Kín szülte poénok

Pedig az orvosok türelmesek, kedvesek voltak, no persze, nyilván nem a felebarátság jegyében vizsgálnak át nap mint nap többszáz embert: az „időt spórló egészségügyi vizsgálatok”, ahogy tréfásan a rendelő ajtóján hirdetik, ugyanis fejenként 125 lejbe kerülnek.

Egy idő után a sorbanállók is beletörődtek a sorsukba, a kezdeti feszültséget hovatovább felváltotta a tehetetlenségből fakadó viccelődés. Ahogy valaki megjegyezte: pont, mint a kommunizmusban...

Csapatépítő tréning

Egyébként hat orvosi, majd egy utolsó, az igénylőt autóvezetésre alkalmasnak minősítő pecsét kell belekerüljön a családorvos által adott nyomtatványba. „Sikerült az ORL, csak kanyarban nem nagyon szabad köhögjek”, „Elég hamar ment az idegen, szerencsére nem vették észre, hogy a másnaposságtól kicsit reszket a kezem”, „A vérnyomásunkat is megmérik? Nekem ezek után elég magas lesz...”, „Andrészek a szemünkbe is belénéz? Hogy, a szemész már hazament???”, „A belgyógyász csajhoz még egyszer visszamennék, hé!”, „Ezek jó sokat vannak bent, eisze a tyúkszemüket is megnézik” – ilyen, s ehhez hasonló aranyköpések között az ember hajlamos nem venni tudomást arról, hogy három órája téblábol, vagy éppen sodorja az ár egyik rendelőből a másikba.

Azt kell mondanom, csapatépítő tréningnek sem utolsó egy ilyen „időt spórló egészségügyi vizsgálat”, a végére egész jó kis közösséggé kovácsolódtunk. Együtt fájt a derekunk az álldogálástól, együtt fáztunk, együtt folyt a taknyunk, együtt örültünk egymás pecsétjeinek, amiket olyan szenvedéllyel gyűjtöttünk, mint gyermekkorunkban a focistás matricákat.

Délután négy fele az utolsó stampillát is beleütötték a nyomtatványba, bár gőzöm sincs, hogyan került rá az ortopéd orvos parafája, a lényeg, hogy megvolt.

Másnap irány Csík!

A megyénél

Manapság a legtöbb ügyintézés rögös útjának végén Csíkszereda – vagy ahogy az orvosi vizsgán résztvevők némelyike mondta: „a megye” – áll. Ez még mindig elkerülhetetlen, sajnos, mint jófajta szüreti bálban a bicskázás. Újságíróként kaptam némi fórt másokhoz képest: Barti Tihamér, a megyei önkormányzat alelnöke február 13-án jelentette be, hogy közbenjárására a Prefektúra bevezeti az online sorszámigényést, így minden bizonnyal felszámolódik a sorbanállás „a megyénél.”

Kicsit úgy voltam a dologgal, mint az a negyvenes férfi a Templom utcai orvosi vizsgálaton, aki azt mondta, olvasta a mihíren a lehetőséget, de nem osztotta meg a hírt a közösségi oldalon, nehogy mások is megtudják, s ő későre kerüljön sorra. Bevallom, egyszer én is foglaltam időpontot, s csak azután írtam meg a hírt...

Hétfőn délelőtt kicsit akadozott a rendszer, ugyanis a Prefektúránál két legyet egy csapásra alapon megpróbálták beüzemelni az autóbeiratáshoz szükséges online sorszámigénylést is – hiába, minden kezdet nehéz, de az is lehet, más informatikust kellene keresnie a prefektusnak. Délben azonban már elhárult minden akadály, értsd: az autóbeiratásos dolgot sztornózták, de csak ideiglenesen, Barti kérésére hamarosan az is elérhető lesz, állítólag.

„Én nem onlájnozok!”

Szóval csütörtök délre sikerült időpontot foglalni: a Prefektúra honlapján személyes adataim, no meg a kiszemelt dátum megadása után kaptam egy sorszámot, és egy időpontot, amit emailen is elküldtek: az egyes voltam, és tízkor kellett jelentkeznem a közszolgálatnál a kinyomtatott emaillel, az orvosi papirossal, a régi hajtásival, valamint a személyi igazolvány másolatával, na meg 68 lejjel.

Az egykori Flora vendéglő. Ma már nem szórakozni járnak oda az emberek

A tömeg pont akkora volt, mint tíz évvel ezelőtt. Az egyes sorszám tudatában határozottan lépdeltem felfele, a lépcsőfordulóban azonban egy csapásra elillant a magabiztosságom, amikor megláttam egy ablakpárkányon szalonnázó, szemlátomást fáradtnak tűnő bácsit...

Kiderült, többedmagával reggel háromnegyed hétre utaztak be valamelyik alcsíki faluból, hogy sorszámot kérjenek. „Én nem onlájnozok, az a biztos, amit a kezembe adnak!”, jelentette ki határozottan egy ötven év körüli pasas, kezében lobogtatva a kora reggel lefoglalt sorszámot.

Úristen, mi lesz itt még?, gondoltam, s kabátom zsebében a sorszámot szorongatva nekivágtam a tömegnek. Meglepetésemre úgy mentem át, mint kés a vajon. Nem mondom, volt, aki rosszallóan tekintett rám, s biztos vagyok benne, a „Hova a f.szomba mész, kicsi öcsi?!” kedélyes megszólítás sem nekem szólt, elvégre elmúltam már negyven...

„Menjen a másik giséhez”

Maga az egyes? Ugyanbiza, hol volt eddig?”, förmedt rám az egyik alkalmazott, mire hebegve nyögtem ki, hogy tízre programáltak, s még csak 9.40. „Akkor jöjjön bé”, jött a parancs, s két perc alatt beadtam a papírokat, lefényképeztek, azzal nyújtottam is a markom a jogsit helyettesítő igazolásért. „Menjen a másik giséhez, azt túlfelől adja a másik kolléga. Ne menjen messzire, szólítani fogják!”, jött az újabb instrukció.

A „másik gisénél” kábé huszonnyolc ember tolongott, arra várva, hogy a „másik kolléga” szólítsa. Reggel nyolctól ugyanis folyamatosan gyűjtötték a papírokat, fényképeztek, így egyes sorszám ide vagy oda, türelmesen meg kellett várjam, amíg az előttem lefényképezettek mind sorra kerülnek. A másik kollégánál.

Ritka csendélet a közszolgálatnál. Kábé így nézne ki az ügyintézés, ha „onlájnoznánk”
Fotó: Hargita Népe

Először akkor éreztem, hogy vizelnem kell, amikor Csíkba menet azt sasoltam az autóból, működik-e a felvonó Homoródon. Nem álltam meg, hogy könnyítsek magamon. Hiba volt. Az érzés természetesen csak fokozódott, sorban állás közben pedig egyre gyakoribb pillantásokat vetettem a WC barbati feliratú ajtó fele. A sorból azonban nem mertem kilépni, nehogy pont akkor szólítsanak, ugyebár, amikor én épp könnyítek magamon... Fél óra sorban állás után a tűréshatár vége felé jártam, amikor szólítottak, s én egyre nagyobb húgyhólyagmat odacipeltem a másik giséhez.

Egy ötven körüli pasas fogadott, akiről meg lehetett volna mintázni a köztisztviselő szobrát. Kisujján kétcentinyi, hegyesre reszelt hosszú körmével elegánsan megigazította madzaghoz erősített szemüvegét, másik kezével finoman simított egyet középen ízlésesen kétfelé fésült haján, ami látszólag utoljára karácsonykor látott Head&Shoulderst, s nekilátott a „dovada” megírásához.

Viszonylag hamar ment, valamiért ő is sietett: miután végeztünk felpattant, s csak azt láttam, hogy farzsebéből kilógó fésűjével eltűnik egy ajtó mögött.

Summa summárum

Az online sorszámigénylés bevezetésével a korábbi körülményekhez képest sokkal egyszerűbb, gyorsabb az ügyintézés. Nyilván minden viszonyítás kérdése.

Tény, ha leszoknánk végre a gyúródáshoz való igényünkről, ha élnénk a lehetőséggel, s „onlájnoznánk”, minden sokkal egyszerűbb lenne. (Barti Tihamér egyébként felkérte a polgármesteri hivatalokat, segítsenek be az ügyintézésbe azoknak, akiknek nincs internet hozzáférése, vagy eddig még nem láttak számítógépet.)

A jogsicsere mérlege számokban: két kettévágott nap, nettó 6 óra ügyintézés plusz Udvarhey-Csíkszereda út oda-vissza, s nem utolsó sorban 218 erős lej, no meg benzinköltség.

Valami azonban változott, ám attól tartok, ez még mindig nem az igénylők mentalitása...