Imádja Bodó Richárdot, de a teljes mai magyar férfi-kézilabdaválogatottat sokra hivatottnak tartja a román színekben kétszeres világbajnok Birtalan István. A nemzetközi szövetség statisztikája szerint minden idők hetedik legkiválóbb kézilabdázója, akit a hetvenes években háromszor választottak a világ legjobbjának, azt álmodta, hogy a legjobb négy közé jutottak a magyarok az Eb-n, de szerinte az álom némi szerencsével valósággá is válhat Horvátországban.

– Jól értettem, azért ért rá csak este interjút adni, mert napközben dolgozik? Mivel foglalatoskodik egy hetvenedik évét taposó, kétszeres világbajnok kézilabdázó?

– Hát kézilabdásokkal! Decemberben múlt egy éve, hogy megalakult a Birtalan István Sportklub Bukarestben, 6 és 10 év közötti gyereknek tartunk edzést. Főként a fiam, István tevékenykedik a klubnál, de legalább én is elfoglalom magam, ha lemegyek, kicsit teszek-veszek. Mára már negyven gyerek szülei döntöttek úgy, hogy fizetnek a klubnak, hogy az ifjak látogathassák az edzéseinket.

– Nem csoda, a Birtalan István név még ma is jól cseng.

– Köszönöm, jólesik, de azt se feledjük, hogy ebben a kerületben négyszázezren élnek. Egyébként főként lányok járnak az edzéseinkre, mindenki Cristina Neagu akar lenni.

– A román férfi kézilabdázók között manapság nehéz is példaképet találni. Hogyan süllyedt idáig az egykori román sikersportág?

– Hát igen, több évtizede vergődik a férfikézilabda Romániában, pedig – ne vegye szerénytelenségnek – egykor oktattuk a világot. Szombaton a románok a Feröer szigetekkel játszanak selejtezőt, mi pedig annak idején nem is értettük volna ezt a szót, címvédőként mindig nekifutásból kijutottunk a következő világversenyre. Azt szoktam mondani, Romániának olyan a férfikézilabda, mint Magyarországnak a foci.

– S ugyanúgy önöknek is van egy elveszített döntőjük…

– Miért juttatta eszembe? Látja, most olimpia közelébe sem kerül a román csapat, nekünk meg fájó emlék, hogy ‘72-ben bronzot, s ami még fájóbb, ‘76-ban ezüstöt szereztünk az ötkarikás játékokon. Több mint három év alatt egyetlen meccset vesztettünk el: a montreali olimpiai döntőt. Sovány vigasz volt számomra, hogy én lettem a torna gólkirálya. 1980-ban egyébként újabb bronzot szereztünk a moszkvai csonka olimpián.

Pályafutásom során mindent megnyertem, amit meg lehetett nyerni, kivéve az olimpiai aranyat. Ez hatalmas hiányérzettel tölt el; Kicsid Gábor, egykori székely csapattársam ma is sokszor felriad éjjel, ha az olimpiai döntőről álmodik

– Követi majd a horvátországi Európa-bajnokság küzdelmeit?

– Hogyne követném, az összes mérkőzést megnézem, ha tehetem. Tényleg, magyarországi lapnak készül az interjú, igaz? Na, akkor írja meg, kérem, azt üzenem, ha nem akarják, hogy egy hetvenéves vénembert Bukarestben megüssön a guta, akkor ne kódolják az M4-et az Eb idejére! Alig várom a magyarok meccseit, különösen a szombati dán–magyart!

– Van esélyünk az olimpiai bajnok ellen?

– Ennek a magyar válogatottnak bárki ellen van esélye! Láttam a svédek elleni meccseket, le a kalappal a srácok előtt, valósággal jó érzés volt látni a fiatalos lendületet. Egyébként azt álmodtam a svéd meccs után, hogy Magyarország a legjobb négybe jut.

– Valóra válhat?

– Miért ne válhatna? Igaz, roppant kiegyensúlyozott a mezőny, legalább nyolc-tíz válogatott esélyes a végső győzelemre, nüanszok fognak dönteni. Szóval, én sokra hivatottnak tartom ezt a fiatal magyar válogatottat, kitűnő játékosok alkotják.

Főleg a balátlövő, Bodó tetszik. Fantasztikus gyerek, imádom! Csodálatos, hogy mit tud ilyen fiatalon! 13 méterről, három és fél méter magasról dobja a gólokat! Meglátja, sok múlik majd Bodó, Lékai és a kapusok formáján. Nyilván mindenki hozzá kell tegye a magáét, Balogh is, őt is élvezet nézni, de ha ezen a három poszton jól teljesít a válogatott, akkor simán döntőt játszhat.

Meg is érdemelné a magyar kézilabda, s a magyar sport is, hiszen példaértékű, irigyelni való, amilyen kiemelten támogatják kormányszinten Magyarországon a sportéletet.

– Nagyon fiatal a magyar csapat, azt mondják, igazából Tokióra érhetnek be a játékosok.

– Hagyjuk a csudába Tokiót, ki tudja, mi lesz vele 2020-ig, elviszi a cunami vagy a földrengés, tudom is én. Mindig a soron következő világversenyt kell megnyerni, arra kell koncentrálni. Mi legalábbis így voltunk annak idején. A fiatalság ráadásul előnyére válhat a csapatnak, az életkorból fakadó lendület, a csak azért is megmutatom mentalitás többet jelenthet, mint a rutin.

– Az egykori világbajnok román válogatott tagjai találkoznak néha egymással?

– Néha? Minden szerdán, déli egykor bukaresti törzshelyünkön találkozunk, ki nem hagynánk egyetlen „randevút” sem! Ilyenkor felhívjuk a két székely csapattársunkat, Kicsid Gabit és Orbán Istvánt, de ugyancsak gyakran beszélek Roland Guneschsel és Werner Stöckllel is.

Ma már odafigyelünk arra, hogy mit rendelünk az étlapról, s – ha nem muszáj, ne írja le – tízen alig iszunk meg fél liter bort. A jókedv azért mindig garantált, időnként fuldoklunk a röhögéstől. Hiába, no, nagy csibészek voltunk s vagyunk mind a mai napig.

Alig várom már, hogy jövő szerdán belépjek a vendéglőbe, s megkérdezzem a többieket: na, láttátok, a magyarok hogyan verték meg a dánokat és a spanyolokat?

Jakab Árpád cikke a Magyar Idők január 13-ai, szombati számában jelent meg.

Ui.: A magyarok a nyitómeccsen 32-25-ös vereséget szenvedtek a dánoktól, hétfőn, romániai idő szerint 19.15-kor a spanyolokkal játszanak.