Hát ez is megtörtént, kérem szépen! Visszavágtunk Dan Tanasănak, de még mennyire! És milyen leleményesen! Kérjük is gyorsan a vállveregetést, mert erre csak mi vagyunk képesek. Sőt, még rá is teszünk egy lapáttal. Hamarosan összegyűlünk és megmutatjuk, hogy velünk nem lehet packázni! Mi aztán nem tudjuk közömbösen fogadni a jogainkat sértő döntéseket. De nem ám! Hát nem vagyunk (kék)aranyosak?

Hölgyek, urak, fiúk, lányok, kutyák, macskák és otthon táncoló egerek, fel a fejjel, gond egy szál sem! Igaz, hogy sorra kapjuk a pofonokat, de legalább elégtétellel nyugtázhatjuk, hogy a székelyből még nem fogyott ki a politikusokból kiszippantott hurráoptimizmus.

A helyzet az, hogy rohadtul fáj, amiért a városháza homlokzatáról eltűntek a jelképeink, és hogy a tanácsteremből is el kellett ezeket távolítani. Sírni azonban nincs idő, elöljáróink tesznek róla, hogy eszünkbe se jusson búslakodni,. Bár gyaníthatóan néhányan nem bánták volna, ha esetleg dühödten számon kérjük a Bukarestben henyélő töketlen politikusainktól, hogy ha már érdekképviseleti szervezetnek nevezik magukat, mégis kinek az érdekeit képviselik, merthogy nem a székelyekét, az egyszer szent!

Most épp olyan helyzetben vagyunk, mint az öreg székely, akit szörnyű csapás ért, amikor a víz elvitte a házát, az asszonyát, a gyerekeit, az állatait, készleteit, egyszóval mindent, emiatt pedig erősen búslakodna, csakhogy nem teheti. Képtelen erre, mert gyors vágtában, rohanvást érkeztek a nyakkendősök, biztatva őt, hogy „fel a fejjel öreg, inkább örülnél, hisz ott volt a házban az anyósod is, így ha jobban belegondolunk, piszok nagy szerencsében részesültél, amiben valószínűleg a büdös életben nem lesz még egyszer részed.

Nos, az udvarhelyi döntéshozók hangulata kísértetiesen hasonlít arra, ami az urnazárást követően a vesztes pártok táborában szokott lenni, amikor a kudarcot mindenki sikerként próbálja eladni. Nehogy valaki meglássa a csüggedést. Vagy ha mégis észreveszi, akkor gyorsan kezdjen ujjongani, mert lám, megérkezett a mentősereg, és az minden követ megmozgat, hogy a kedvünkben járjon. Ócska húzás!

Mert az igazság úgy fest, hogy udvarhelyi zászlóügyben (is) csúfos kudarcot vallottunk. Ez bizony hatalmas pofára esés, uraim! Még akkor is, ha egyesek arról próbálnak minket meggyőzni, hogy de keményen visszavágtunk, micsoda csattanós választ adtunk Dan Tanasă-éknak! Valóban? Mert ha tényleg így lenne, akkor 1-1 az állás, és ez minimum döntetlen, tehát szerencsére ugyanott vagyunk, ahol eddig is voltunk. Dan Tanasă-t pedig rémálmok gyötrik, hogy a furfangos székelyek megint jól megtréfálták.

Így lenne? Egy frászt! Semmilyen furfangosság nem változtat azon a szomorú tényen, hogy alapvető jogaink csorbultak! Újfent!

Talán van, aki örömmel fogadja, hogy ezentúl a székely zászlót és a városcímert szimuláló giccses képek képviselik az eltávolított zászlóinkat, számomra azonban ez olcsó vigasz. Mit szólnának ahhoz, ha a legközelebbi tömegrendezvényen már nem a zászlókat lobogtatnánk, hanem az ezeket ábrázoló tablókat emelgetnénk ünnepélyesen, vezényszóra. Ugye, hogy nem tetszene?

Kifeszítve már nem játéka mindenféle szélnek. Boldogság!
Orbán Balázs Facebook-oldala

Amúgy, ha már a témánál tartunk, tény, hogy a közhangulat, ha nem is látványosan, de valamelyest feszült, tehát gyorsan csillapítani kell. Ha netalán valamelyik székely atyafinak eszébe jutna háborogni, hát gyorsan adjuk meg neki erre a lehetőséget! Hívjuk őt az utcára, ott tombolja ki magát, sőt legyen büszke magára, amiért a világ szeme láttára mutathatja meg, hogy velünk nem lehet packázni! Mi aztán nem tudjuk közömbösen fogadni a jogainkat sértő, fejünk felett meghozott döntéseket. De nem ám!  Vagyis ne sírj, ha lassacskán agyonvernek, ne is tegyél ellene, inkább légy büszke, hogy milyen keményen állod az ütéseket!

Hát örüljön ennek aki akar, mert én nem tudok. Kitűzhetünk saját portáinkon akár egymilliónyi székely zászlót is, mert még ennyi sem tudja pótolni azt az egyet (vagy kettőt), amit levetettek.

Mi van, ha - ne adj isten! – Dan Tanasă valamilyen úton-módon eléri, hogy a hivatalban ezentúl tilos legyen a magyar nyelv használata? Kimagyarázzuk azzal, hogy nem kell aggódni, nem súlyos a helyzet, és hajrá székelyek, mutassuk meg mindenkinek, hogy otthonainkban azért még mindenki magyarul beszél? Ugye, hogy ez sem tetszene?

Ne áltassuk magunkat uraim, a tényeken ez nem változtat: újabb csúfos kudarcot szenvedtünk. Ezt a háborút nem Brüsszelben kell megnyerni, hanem odalent, a Dâmbovița partján.

És ha továbbra is a lassú (vissza)lépések politikájának leszünk hívei, akkor egy nap arra eszmélünk, hogy már szinte minden jogainktól levetkőztettek minket, már csak egy szál gatyában maradtunk és úgy kell harcba indulnunk, ráadásul még csak zászlónk sem maradt, amit kínunkban magunk köré tekerhetünk.

Szerencsére akkora már annyira sajnálatra méltóak leszünk, hogy a többség elégedetten fogja nyugtázni: „Nem kell velük foglalkozni, sikeresen elintéztük őket. Szánalmasak és már nem is számítanak.”

Ha netalán ez a cél, akkor hajrá Udvarhely, jó úton járunk!