Abszurd valóságunk apró igazságairól ír Matei Vișniec (fő képünkön) Migránsoook – avagy túlsúlyban a bárkánk című drámájában, amelyet az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház mutatott be elsőként magyar nyelvterületen, március 11-én, szombaton.

A színháznak nem ez volt az első közös munkája a kortárs dráma egyik kiemelkedő alakjával, aki elismeréssel gondol a „kis társulat” figyelemre méltó tevékenységére. A következő sorokban az író mesél a dráma írásának folyamatáról és annak fogadtatásáról, a mindennapi életet keresztező irodalomról, és a színházzal létrejött legfrissebb együttműködésről.

– Ez az írás mindennapi valóságunk akut problémáit mintázza, milyen források segítették ennek elérésében, illetve hogyan működött ez az irodalommá formálásban?

– Ezt a munkámat azon információk felhasználásával írtam, amelyeket a Radio France Internationale zsurnalisztájaként szereztem. Azok a hihetetlenül izgalmas utazásaim, amelyeket Görögországban, Olaszországban, Tunéziában, Iránban és Törökországban tettem, még inkább felkeltették bennem a téma iránti érdeklődést. A vándorlás jelensége egy olyan folyamat, amely megváltoztatja Európa ábrázatát és középpontba helyezi a keleti népeket. Valójában jelenünk egy olyan metamorfózis tanúja, amelyet eddig Nyugatnak neveztünk, ám az új „bevándorlók”, akiket senki nem tud megállítani, újabb szintézisek elindítói lesznek, amelyek átírják jelenkori civilizációnkat.

Úgy gondoltam, hogy ha drámába foglalom ezt a problémát, akkor magam is jobban megértem ezt a jelenséget és így másokat is a megértés felé vezethetek. Léteznek hasonló összetett jelenségek, drámák, szituációk, civilizációs forradalmak, amelyek csupán a zsurnalisztikai eszközök, információs média források, történeti elemzések, szociológusok és politikusok tájékoztatásai által válhatnak érthetőkké. A művészek, a színház, és az irodalom hasonló módon járulnak hozzá ezen összetett jelenség, az emigráció, kibontásához.

– Milyen szempontból és milyen mértékben lehet a művészi megnyilatkozás befolyásoló tényező a mindennapi életben?

– Ezt az írásomat egyfajta vitaindítónak szántam, amely beszélgetések, eszmecserék forrásává válik majd. Az ideális persze az lenne, ha minden előadás után közönségtalálkozón vehetnének részt a nézők, hogy megosszák érzéseiket, meglátásaikat, vagy éppen megvilágosulásukat vagy erős megérzéseiket az előadással kapcsolatban. Számomra a színház a társadalmi dialógus helye is.

Vagyis, ez a darab nem a szórakoztatóiparhoz tartozik, távol áll ettől a koncepciótól. Ez a darab inkább a politikai és társadalmi színházhoz köthető, reflektálásra szólít fel és ezáltal jobban elhelyezi az egyént a világban.

Végeredményben, minden nézőnek fel kell tennie a következő kérdést: mit tudok én, mint egyén tenni, hogy legalább egy parányi részt jóvátegyek abból, ami megmérgezi világunkat, hogy legalább egy millimétert javítsak az igazságtalanságon; vagy legalább egy mosollyal, egy gondolattal hozzájáruljak azon mérlegnyelv kiegyenlítéséhez, amelynek északi féltekéjén több száz millió ember él elfogadható életet, miközben a mérleg déli féltekéje több száz millió ember kétségbeesett üvöltésétől hangos.

– Milyen fogadtatásban részesült munkája a publikálás után?

– A darabot eddig Franciaországban, Romániában (a Humanitas kiadó) és Görögországban publikálták. Több nyelvre is lefordították már: angol, olasz, portugál és török. A franciaországi Avignonban állították színpadra és az idén júliusban kerül bemutatásra az Avignoni Nemzetközi Színházfesztiválon. Sok beszélgetésem volt már azokkal a rendezőkkel, színészekkel és nézőkkel, akik foglalkoztak a darabbal és valamilyen formában mindannyian kiemelték a vitaindító előadások színrevitelének fontosságát.

– Meséljen egy kicsit arról, milyen érzéssel nézte végig a különböző országokban létrejött produkciókat? Milyen érzés volt színpadon látni azt, ami nemcsak a lapokon, de az utcákon is forrong?

– Az avignoni előadás, Théâtre du Chêne Noir produkciójában és Gérard Gelas rendezésében, kitűnő kritikákat kapott a tavalyi év végén. Ahogyan a januárban bemutatott előadás is, amelyet Beppe Rosso rendezett Torinóban. Sokra értékeltem továbbá az Ovidiu Caita rendezésében színre vitt resicabányai Nyugati Színház produkcióját is. Ezen előadások mindegyike több szempontból is különbözött egymástól: rendezői koncepciójukban, díszletükben, játékformájukban, és a darab eltérő részeinek kiválasztásában (mivel a szövegtest lehetővé teszi, hogy a rendező csupán néhány elemet használjon fel az őt alkotó jelenetekből).

Tulajdonképpen pontosan ebben áll a színház gazdagsága, hiszen ugyanaz a szöveg képes más és más képek, érzelmek és üzenetek előhívására. Számomra egy színházi darab ablak a külvilág fele. Azt szeretem, ha a rendezők és a színészek képesek meglepni a szövegeimből nyert különböző értelmezésekkel. Az eddig megjelenített darabokban éreztem egyfajta vágyat az igazság keresése fele, ami véleményem szerint a legfontosabb.

– Hogyan fogadta és mit jelent számára az udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház munkája?

– Nagyon örülök, hogy ezt a darabot magyar nyelven játssza Székelyudvarhelyen egy olyan társulat, melyet nagyra értékelek. Minden vágyam, hogy láthassam az előadást és tiszteletemet tehessem az udvarhelyi színház szenvedélyének, ahol már volt alkotásom színre víve, és ahova, remélem, még idén eljutok.

Kérdezett: Bereczki Ágota