Hát mi sem vagyunk mai gyerekek, annyi szent, elrúgtuk már bőven a negyvenet, de vagyunk annyira állatok, hogy évről-évre itt kötünk ki a Lővérben.

Meg is jegyeztem a társamnak, hogy megérjük azt az időt, amikor egyikünk a másikunkat kerekesszéken, infúzió alatt tolja be a bejáraton és meg sem áll valamelyik színpadig. Egész egyszerűen ezt nem lehet abbahagyni. Tudom, vannak helyzetek, korszakok az életben, amik koptatják, lassítják, átalakítják a dolgokat és mindent, de ez egyelőre minket nem fenyeget.

A legvagányabb talán ez az ilyen fesztiválokban: az utóbbi években annyira letisztultak dolgok, hogy ma már a fesztiválozást csak azok engedhetik meg maguknak, akik nem lejmolni és tarhálni járnak a Voltra vagy bárhová. A társaság megszűrődik, fesztivállatot nagyon-nagyon keveset látsz – felnőtt, modern, méltóságos esemény lett számunkra a VOLT, de azért most is mindent megnéztünk, amíg lehetett, amíg bírtuk.

Két életreszóló koncertet azért kiemelnék. Nulladik napon a Depeche Mode meglepetést meglepetésre halmozott, illetve becsületes fesztiválműsort nyújtott át, Dave Gahannel együtt énekelhettük a Personal Jesust, a Stripped-et, a Walking In My Shoes-t, a Never Let Me Down Again-t vagy a záró Just Can't Get Enough-t. Nem hiányozhatott semmi a több tízezres közönségnek.

Az Iron Maiden a Legacy Of The Beast turné keretén belül tért vissza a VOLTra, a soproni bulijuk eleve teltháza volt, óriási volt a dugó is Sporonban, nem mellékesen a zene mellett a látvány is szenzációs volt - a nagyszínpad Dickinsonék miatt lett nagyobb.

Az idei Volt Fesztivál újabb katarzist jelentett a tavalyi után: a Volt jó, a Volt mindig lesz.

Szilágyi András